A karikaturista :: Hotel Silvanus Visegrád -

Garantáltan a legjobb ár!

Bevállalnál magadról egy karikatúrát? Én megtettem…

Elég bátor vagy viszontlátni magad egy karikatúrán? Ami lehet, hogy meglep, de az is, hogy elriaszt.

Május végén, egy korszak lezárásaként és egy új fejezet nyitásaként pár napot Visegrádon töltöttünk, a Hotel Silvanusban. Szinte őszi hidegben, esőben.

Ki sem mozdultunk a hotelből, szerencsére a gyerekeknek a medence volt a lényeg, nekem pedig az, hogy nem kellett ezeken a napokon autóba ülnöm, nem kellett ezer helyre rohannom. Egyszerűen csak voltam, tervezve a jövőt – amiből a gyerekek semmit nem éreztek.

Egyik este eltűnt a családom. A gyerekek azt mondták, a játszószobába mennek, én pedig egyedül maradtam az asztalnál. Ezt már megszoktam, így nem aggódtam. Azonban a játszószobához érve megijedtem: nem voltak ott.

Annyira azért nem aggódtam, mert sejtettem, hogy a szállodából egyedül nem mennek ki. Meg is találtam őket a társalgóban. Később felmentek a szobába az apjukkal, mert én még nem akartam felmenni, egyszerűen csak érezni akartam az este illatát, hallani a csendet, felkészülni a jövőre. Mert minden változás, változtatás egy folyamat vége. Én pedig mostanában érek eme folyamat végére.

Éppen le akartam ülni, amikor megszólított egy őszes hajú, de fiatalos arcú úriember. Felajánlotta, hogy szívesen készítene a lányomról és rólam egy karikatúrát, mert szerinte eléggé karakteres az egyéniségünk, érdemes lenne vászonra vinni. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy a Silvanusban erre is van lehetőség.

Megköszöntem, de elhárítottam azzal: a kislányom nem biztos, hogy partner lenne ebben. Eperke azonban este nyolc óra előtt lejött hozzám. Megkérdeztem tőle, lerajzolhat-e minket a bácsi. Válaszán nagyon meglepődtem, mert igent mondott.

Ekkor mentem vissza a művész úrhoz azzal, hogy mégis jelentkezünk erre a feladatra. A művészt Szabó Zoltán Sándornak hívták – ezt persze csak utólag derítettem ki, mert eléggé zavarban voltam. Gondolj bele: leülsz egy teljesen idegen emberrel szemben és huzamosabb időre átadod neki az arcod. Fogalmad sincs, hogy egy művészi vénával rendelkező ember mit lát benned, mit láthat a lelkedben, a tekintetedben. És folyamatosan rá kell nézned, különben az alkotás nem lesz élethű. Bele sem gondoltam, mire kértem a lányomat, mire vállalkoztunk, hiszen egy teljes órán át kellett nyugodtan ülnie.

Szerencsére a beszélgetés gördülékenyen ment a rajzolás alatt, találtunk közös témát, elmaradt a feszengés – részemről. A lányom már nehezebben bírta, de miattam végigcsinálta.

Jólesett hallani a művész úr szavait a hajamról; arról a hajról, melynek színét, színkombinációját még tizenöt évvel ezelőtt találtam ki, amikor nem volt ennyire divat ez a fajta lilás-pinkes-vörös.

Ezalatt az egy óra alatt én is kaptam egy vékony szeletet az ő életéből, és megerősített abban, hogy bizony mindenkinek megvan a maga keresztje, csak talán más időpontban kapjuk őket. Ki előbb, ki később.

Miután egy órán keresztül szemtől szemben ültünk, egy életre szóló emlék lett nekem is az ő arca, a szeme, a tekintetéből áradó szomorúság – az életigenlésével együtt. Neki is csak szerencsésebb éveket kívánhatok.

Gondoljuk át, hányszor ülünk egy órán át egy teljesen idegennel úgy, hogy az arcát nézzük. Szerintem nem sokszor. Percenként változik így a másik arca, mert ha valamit hosszú ideig szemlélünk, azt már alaposan megnéztük és változhatnak a vonások. Itt nemcsak én néztem az ő tekintetébe, hanem fordítva is így volt.

És elkészült a nagy mű. Félve vártam a rajz megfordítását. Egy karikatúra más. Az nem teljesen a tükörképed, hanem egy kicsit másik arc. Nem tudtam akarom-e látni, tudom-e fogadni.

És megtörtént. A lányom nem értette. Ő csak örült, hogy végre elszaladhat.

Én meg csak néztem. Néztem a képet. Tudtam, hogy a lányom végig morcos volt, a rajz mégis tükrözte természetes báját. Nem bújt annyira szorosan hozzám, mint a képen, de a láthatatlan kapocs, ami köztünk van, látható és érezhető.

Nem értettem azonban azt a fránya, szigorú ráncot a homlokomnál. Valahogy nagyon komolynak és szigorúnak tűntem akkor önmagamnak – megint…

Szabó Zoltán Sándor azonban megnyugtatott, hogy az ember arcán valahol ott az élete, ne legyek magamhoz túl szigorú. Mert ami mögöttem van az években, az benn van a lelkemben és az arcomon. És csak a mentalitásunk menthet meg sokszor a ráncoktól, hogy nem mást hibáztatunk soha: önmagunk dilijét önmagunknak tudjuk be.

Sokszor hallani, hogy változtass önmagadon, így, úgy, amúgy. Szerintem meg csak akkor lehet, ha már látjuk a hibáinkat, ha már készen állunk a változásra. És tudni kell, mi van mögöttünk. Tudni kell, mit tettünk meg és mit nem.

Ez a karikatúra hetente mást jelent nekem, hetente másik Anikót látok benne. Érdemes az életben egyszer egy ilyet csináltatni, mert meglepődsz majd, naponta mennyire mást és mást ad vissza. Ez nem fénykép, ez rajz. Rólad, az életedről.

Ha elmész a Hotel Silvanusba, ragadd meg ezt a lehetőséget, mert ez egyben érdekes emlék is lesz. Érdekes, mert számtalan arcodat látod benne, attól függően, milyen hangulatban vagy. És hetente, havonta, évente láthatod másként magad, az érzelmeidet, az életedet.

És a lányomnak is lesz mit nézegetnie, ha én már nem leszek jelen az életében.

Nekem ez különleges pillanat volt, a lányomról és rólam.

Zsankó Anikó

Forrás: https://mindownnap.cafeblog.hu