Garantáltan a legjobb ár!

Innen mindenki hazavisz három mondatot

Nagyinterjú dr. Szabó György belgyógyász, kardiológus főorvossal,
a visegrádi Intervenciós Kardiológiai Kongresszus főszervezőjével

Bár a szívinfarktusok ellátása éppolyan magas színvonalú hazánkban, mint mondjuk Svédországban és Svájcban, az ellátást követő egy évben a magyar betegek elhalálozási aránya mégis a háromszorosa a fenti országokénak. A rendszerben tehát valahol komoly hiba lehet. Erre kereste a választ 2019. február 9. és 10. között a visegrádi Hotel Silvanusban megrendezett kétnapos orvosi konferencia. A főszervezővel beszélgettünk.

– Az alapvető célunk kettős volt. Egyfelől a fiatal intervenciós kardiológusok és asszisztensek képzése, továbbképzése, „helyzetbe hozása”, másfelől a szakmán belül felmerült egyes rendkívül fontos kérdések felvetése, megfogalmazása és megválaszolása. Az összejövetel a résztvevők számára teljesen ingyenes volt, minden költséget a támogatók álltak, így nem csak azok a kollégák lehettek itt, akik úgymond „megengedhetik maguknak” ezt a két napot. A legfontosabb kritérium így tényleg a szakmai hozzáértés lehetett. A téma minden szakterületének legjobbjai tiszteltek meg minket jelenlétükkel, szám szerint 138-an. A professzorokon, orvosokon, asszisztenseken túl minden szintről jöttek kollégák. Egy dolgot ugyanis látni kell: nincsenek mindenhez értő, „jolly joker” szakemberek. Egy professzornak fogalma sincs, vagy éppen csak kevés fogalma van azokról a problémákról, amiket például egy ápoló, egy asszisztens vagy akár egy beteghordó tapasztal nap mint nap az ellátás során. Mindenki a maga szakterületét ismeri a legjobban, és ezt el kell fogadni. Meg kell hallgatni, hogy ő hogyan látja a helyzetet, és ő mit tud hozzátenni a nagy egészhez.

A szponzorok pedig csak akkor hajlandók ezt a kongresszust finanszírozni, ha a lehető legmagasabb szakmai színvonalat tudjuk garantálni, és tényleg a szakma legjobbjai gyűlnek össze itt a Silvanusban időről-időre. Ezért lehetett, hogy ezúttal is jelen voltak az egészségügyi finanszírozás vezetői és az egészségügyi kormányzat is államtitkári szinten képviseltette magát.

- Ez azt jelenti, hogy ez nem az első ilyen rendezvény, amit szervezel?

- Szám szerint ez már a huszonhatodik ilyen összejövetel itt, a Silvanusban. A dologban az az érdekes, hogy nagyon ritkán szerveztem úgymond „előre megfontolt szándékkal” a kongresszust, az esetek zömében az igény, a téma jelentkezett először, amire én csupán reagáltam a rendezvénnyel.

- Mitől más ez az összejövetel, mint egy hagyományosnak nevezhető orvosi konferencia?

- Sok mindentől. Elsősorban rendkívül demokratikus. Az ülések maguk is kerekasztal-szerűen zajlanak, minden résztvevő egyenrangú beszélgetőpartner, és éppen ezért ez alatt a két nap alatt nincsen „csak”.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy nincs „csak” ápoló, „csak” asszisztens, „csak” alorvos”… és még sorolhatnám a csak-okat. Itt egymással egyenrangú, elhivatott szakemberek vannak, akik a maguk szakterületén a legjobbak. És az esetek többségében nem csak országos szinten, hanem európai és/vagy világszinten is. A beszélgetések alkalmával mindenki mindenbe beleszólhat, és nem létezik rossz kérdés. Mert minden kérdés előrevisz. Rossz válasz már akadhat, de az sem „ciki”, ha egy kérdésre néha az a válasz hangzik el, hogy „nem tudom”. Mert akkor ez az igazság, és ezáltal tudunk közelebb kerülni a megoldáshoz.

- Említetted, hogy a most lezajlott konferenciának bizonyos szakmán belül felvetődött kérdések megválaszolása is célja volt. Elárulod, hogy konkrétan mi volt ez a téma?

- Persze. Létezik Magyarországon egy úgynevezett Nemzeti Szívinfarktus Regiszter, amely Jánosi professzor úr munkája. Ennek a tanúsága szerint hazánkban az infarktusok ellátása ugyanolyan magas színvonalon történik, mint Európa ezen a téren vezető országaiban, tehát Svédországban és Svájcban. Ez idáig csodálatos. Igen ám, de az ellátást követő egy évben a magyar betegek mortalitása, azaz elhalálozási aránya hirtelen a háromszorosa lesz az előbb idézett országokénak. Az ellátás, a beavatkozás tehát a legmagasabb színvonalon történik, de utána valahol szétcsúszik a rendszer. Erre kerestük a választ.

- Ez tényleg olyan, mint egy bonyolult oknyomozás.

- Igen, ez így van. És sokmindennek nyomára is akadtunk. Kiderült, hogy az egészségügyi ellátórendszerünk időkorlátai, a csúszások, várakozások lehetnek az egyik oka ennek a szomorú statisztikának. Persze ebben a folyamatban minden fontos. Hogy mikor jelentkezik a beteg a mellkasi fájdalmával, hogy az első orvos hová utalja, hogy a mentőszolgálat mikorra és hova szállítja le, hogy az intervenciós kardiológus mikor tud belépni a folyamatba, hogy amikor kijön a kardiológiáról, akkor milyen terápiát kap, hogyan alakul a rehabilitációja, milyen gyógyszereket írnak elő neki. Ennek a nagy egésznek kéne olajozottabban, profibban működnie. A probléma tehát úgy tűnik, nem az egyes láncszemekben van, hanem magában a láncban. Ezekről volt szó az első napon.

- És ehhez képest mi volt a második napotok programja?

- Vasárnap többek között a legújabb, nem koronáriát érintő intervenciókról beszéltünk. Ezek lehetőségeiről, korlátairól, finanszírozásáról.

- Bocsánat a laikus kérdésért, de ez a „nem koronáriára vonatkozó” kitétel mit jelent?

- Ezesetben konkrétan a billentyűkre vonatkozó beavatkozásokról, illetve a veleszületett rendellenességekről van, illetve volt szó.

- Értem és köszönöm! Akkor, most ha megengeded, egy picit kanyarodjunk vissza egy félbehagyott kérdéshez. Beszéltünk arról, hogy miben más az általad meghonosított és bevezetett konferencia-szisztéma, mint a szokványos konferenciák. Ezügyben van még valami érdekesség a tarsolyodban?

- Van bizony. Csak érintőlegesen említettem a beszélgetések demokratikus, „kerekasztal” jellegét. De a lebonyolítási metodika is másként alakul. Az általános szokás az, hogy egy negyedórás előadást pár kérdés követ, talán öt-tíz percben. Nálunk az előadás maga tíz-tizenöt perc, a hozzászólás pedig átlagban negyvenöt perc. Ebből is látszik, hogy nálunk valódi, értékes megbeszélések, viták alakulnak ki. És még véletlenül sem egyoldalú kinyilatkoztatások hangzanak el, hanem nagyon is szigorú interaktivitás uralkodik.

- És ilyenkor nem történhet meg az, hogy egy-egy tapasztaltabb orvoskolléga annyira dominál, hogy egyszerűen nem hagyja szóhoz jutni a kevésbé jóbeszédű asszisztenst, vagy betegápolót?

- Nem, ugyanis a moderátor egyik legfontosabb feladata, hogy őket is provokálja. Kérdezzen tőlük, vonja be őket is, úgyhogy végső soron „senki sem menekülhet”, de az általános tapasztalat az, hogy nem is akarja senki kivonni magát a beszélgetésből. A moderátor pedig legtöbbször én magam voltam, és bizony sokszor felvállaltam azt a feladatot, hogy személyes hangulatú bevezetőkkel, vagy éppen egy kis humorral megtörjem azt a jeget, ami néha a résztvevők között óhatatlanul is kialakul, főleg a rendezvény elején. Kiemelt célom volt, hogy mindenkit beszéltessek, megszólaltassak. Ugyanis mielőtt valaki magvas gondolatokat oszt meg nagyszámú hallgatósággal, meg kell szoknia a saját hangját. Így és ezért válhatott ez az összejövetel részben kommunikációs tréningé is. Ez a kulcs, és ez csak így működik.

- Lesz folytatása ennek a rendhagyó továbbképzési formának, ezeknek az általad bevezetett és a te neveddel fémjelzett „underground konferenciáknak”?

- Lesz. Ahogy a témák kérdések és problémák egymás után jönnek, úgy az igény is érkezik velük erre az őszinte megbeszélési formára.

- És azt megkérdezhetem, hogy – immáron sokadszor – miért éppen a Silvanust választottad helyszínül?

- A régi és baráti, személyes kapcsolaton túl a legegyszerűbb válaszom az: mert így csak a konferenciára kell figyelnem. Minden mást megold a szálloda. Nincsenek kötött kávészünetek, ha szólok, kávét hoznak. Ha szólok, ebédelünk. Ha szólok, bármi megtörténik. Elképesztően rugalmasak és nagyon profik az itteni kollégák. Az pedig az én külön ajándékom a résztvevőknek, hogy ha kinéznek az ablakon, akkor Európa egyik legcsodálatosabb tája tárul a szemük elé. Szépek a szobák, finomak az ételek, gyönyörű a kilátás, remek a wellness – kell ennél több?

- Azért én hallottam, hogy a panorámán kívül este mással is megajándékoztad a résztvevőket… Milyen meglepetés-programmal készültél számukra?

- Szentendrei gyerekek adtak zongorakíséret mellett egy csodás fuvolakoncertet a társaságnak. Utána pedig a gyerekeknek bowling versenyt rendeztünk és a kongresszusi résztvevőknek az volt a feladatuk, hogy a pálya mellett állva lelkesen bíztassák a kicsiket és szurkoljanak nekik. Nem csupán jó szórakozás volt, de felemelő, sőt megható pillanatokat is átélhettünk.

- Ha röviden kéne summáznod a konferenciát, hogyan vonnád meg a mérlegét?

- Nézd, mindig azt szoktam mondani, hogy egy konferencia, egy összejövetel akkor jó, ha minden résztvevő el tud magával vinni három mondatot. Három értékes mondatot, amivel ő több lett, ami segít neki a munkájában, segít előrelépni, fejlődni, jobbnak lenni.

Ezen a konferencián, ha az összes jelenlévőnek sikerült megtalálnia a maga három mondatát, az már majdnem ötszáz értékes mondat.

Ha tehát azt kérdezed, hogy mi ennek a rendezvénynek a legfontosabb eredménye és mérlege, akkor azt válaszolom neked, hogy ez az ötszáz mondat.



Radványi Péter, Hotel Silvanus****