Egy első, nagycsaládos nyaralás margójára

Nyaralás gyerekekkel, babával? Lehetséges ez problémák nélkül? Sokat hezitáltam, hogy menjünk-e idén nyaralni vagy sem. Legkisebb családtagunk idén április 28-án érkezett hozzánk kétéves és hatéves bátyja legnagyobb örömére.

Persze érkeztek az ilyenkor szokásos kifogások másoktól: "Te most aztán évekig be leszel zárva!", "Úristen, három gyerek!", "Ilyen pici babával hülyeség nyaralni menni!", és a toplistás bölcselkedés: "Ennyi gyerekkel nem nyaralás a nyaralás.". Utólag hálás vagyok magamnak, hogy végül nem hallgattam senkire - annyira kellemes hetet töltöttünk el ötösben, hogy szívem szerint máris visszamennék.

Önmegvalósítás megfelelési kényszerek nélkül. Divatos szavak ezek, de főleg nagyon hasznosak. Kérdés, hogy csak beszélünk-e róluk, vagy meg is cselekedjük. Én a nyaralás kapcsán az utóbbit tűztem ki célul. A férjemmel közösen eldöntöttük, hogy újszülött plusz sok gyerek ide vagy oda, nekünk is jár a nyári pihenés. Leültem hát egy A4-es papír és egy jó fogású toll társaságában, és írni kezdtem. Leírtam minden gondolatomat, érzésemet, emlékemet úgy általában a nyaralással kapcsolatban, hogy feltérképezzem kettőnk valódi viszonyát.

Gyerekkoromból emlékszem, hogy amikor utazni készültünk, anya mindig milyen ideges volt. Ő pakolta ötünk holmiját, ő felelt minden körülményért. Ezt a folyamatot komoly stressz kísérte, amit magával hozott a kikapcsolódásra is és csak nehezen oldotta fel.

Felismertem, hogy ugyanezt csinálom én is, pontosabban csinálnám, ha nem csíptem volna éppen fülön ezt a viselkedésmintát és dobtam volna ki a kukába. Persze hogy ilyen a hozzáállásom, hiszen másoltam a programját, óhatatlanul is magamba szívtam anyától leendő anyaként, mint ahogyan ezt feltehetőleg ő is hozta az édesanyjától. Nagy megkönnyebbülés volt azonosítani ezt a problémámat, mert az összes félelmemre magyarázatot adott. A félelmekre, amelyeket tápláltak mások fülembe duruzsolt hiedelmei is – "nem fogsz te ott pihenni", "újszülöttel nehéz lesz".

De a szívem mélyén borzasztóan vágytam elutazni valahová. Kiszakadni a hétköznapokból, napozni, felfrissülni egy hűvös medencében, fittyet hányni a rendrakásra vagy az esti vacsi-fürdés-fektetés hármasságra, ha éppen úgy jön ki a lépés.

Úgy döntöttem, hogy csodálatos, pihentető és jó élményben lesz részünk. Elmegyünk egy olyan helyre, ahol mindannyian jól érezzük magunkat. Úgy döntöttem, hogy elengedem a stresszt és minden szuper lesz. Voltaképpen miért is kellene stresszelni?

(Azért a stressz néha-néha csak felütötte fejét a megelőző, készülődős napokban. Alattomos gyomorgörcs formájában jelentkezett, de amikor rajtakaptam magam, egy gyors gondolatrendezéssel – "minden a legnagyobb rendben van" – és egy mély sóhajtással csakhamar visszabillentem az egyensúlyi állapotomba, ahol újra megerősítettem magamban a döntést, hogy nem fogok stresszelni. Hűha, nagyon élveztem… Néha macska-egér harcra emlékeztetett, de büszke voltam az apró sikereimre.)

Jó előre alaposan megteremtettük a célunkkal összecsengő körülményeket a férjemmel, akivel erősségünk támogatni egymást. Meghúztuk a határainkat, meghatároztuk az igényeinket. Végül egy visegrádi, szuperpanorámás szállodára esett a választásunk, ahol semmire nem volt gondunk. És amitől tényleg nagy kő esett le a szívemről: megegyeztünk abban, hogy semmilyen körülmények között nem idegeskedünk, nem billenünk ki, akkor sem, ha mondjuk a két kicsi egyszerre ordít és ránk szakad az ég. Felszabadító volt ez a kijelentés, hiszen eloszlatta bennem a kételyeimet és tudtam, hogy biztonságban vagyok – nem kell félnem a saját mumusomtól. Ha pedig mégis elő akarna törni belőlem, ott lesz a társam, aki figyelmeztet az egyezségünkre és arra, hogy éppen olyan viselkedést produkálok, ami nem a sajátom, amit le akarok tenni. Nem akarok megfelelni másoknak, nem akarok más szemében jó anyának tűnni, így az ezekkel járó stressznek kapásból nincsen útlevele a nyaraláshoz. És láss csodát, minden rendben zajlott. Hát persze, hiszen ezt akartuk és ezt döntöttük el. Ami belül van, bennünk, az megjelenik a külvilágunkban is.

Nyugodt kisbaba, visongva pancsoló gyerekek, medenceparton napozó szülők. Ideális kép egy zavartalan nyaraláshoz.

Éppen a pihenésünk utolsó vacsoráját töltöttük. A gyerekek már befejezték az étkezést, mi még a rozénkat kortyoltuk a főfogás mellé. Szándékosan a svédasztaltól legtávolabb eső asztalt választottuk, távolabb a vendégek hadától, hogy ne kelljen túlságosan fegyelmezni a gyerekeket, ha a vacsora végeztével netalántán huncutkodni támadna kedvük. Hogy támadt-e kedvük? Naná. A kétéves fiam levette a szandálját, miközben szépen megköszönte a vacsorát, majd széles vigyorral csábította bátyját egy kis evés utáni mezítlábas szaladgálásra a padlószőnyeggel borított étterem hátsó részében. Reflexszerűen le akartam tiltani őket, de mielőtt kimondtam volna, csak annyit szóltam: „Csendesebben vigadjatok!” Elégedetten belekortyoltam a boromba. Ahogy néztük teli pocakkal virgonckodó fiainkat, összemosolyogtunk a férjemmel, hogy „Bezzeg a mi korunkban ez a felszabadultság elképzelhetetlen lett volna. És milyen jó, hogy eljöttünk.”

Fórián-Esztergály Lilla