„MAGYAROS” TÖRTÉNETEK
Kárpát-medencei magyar újságírók mesélték
2019. június 12. és 14. között a Hotel Silvanus**** adott otthont az I. Kárpát-medencei Magyar Médiatalálkozónak. Ennek kapcsán, Hírek rovatunkban már olvashattak egy izgalmas interjút Dr. Kiss Róbert Richárddal. A találkozón azonban nem csupán vele beszélgettünk. Mikrofonvégre kaptunk két kiváló magyar újságíró-kollégát, a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attilát, aki filmjeivel már évtizedek óta a legkülönfélébb díjakat hozza el, valamint a lendvai székhelyű Muravidéki Magyar Rádió főszerkesztőjét, Végi Józsefet. Az Ő történeteikből osztunk most meg párat a Kedves Olvasóval.
Zsigmond Attila
rendező, operatőr
Bemutatkozás:
„Erdélyből jöttem, egészen pontosan Székelyföld keleti végeiről. Gyergyószentmiklóson élek és ott is alkotok. 1993-tól kezdtem a televíziózásban tevékenykedni, de ma már büszkén mondhatom el, hogy fő profilunk a dokumentumfilm-gyártás, a kísérleti filmek gyártása lett. Emellett szerződésünk van az, MTVA-val, aminek értelmében havonta legalább tíz anyagot le kell gyártanunk számukra. Egyik első nagydíjas filmünk a 101 perces „Így veszett el Erdélyország”. Talán legfrissebb sikerünk pedig a „Lekvár” című film, amely egy már magában is elég hihetetlen történetet dolgoz fel, amennyiben egy igazi medve-ember barátságról szól.”
Guzsalyozás Gyimesben
A guzsalyozás szó az udvarlás székely szinonimája. Egy gyimesi forgatás alkalmával az idősebb generáció képviselői elmesélték, hogy bár a szerelemnek az ő idejükben sem lehetett gátat szabni, de a szigor és az etikett bizony akkortájt jobban érvényesült. Ehhez képest szerintük manapság a fiatalok nem igazán csinálnak mást, csak „vetik össze a feneküket”.
Hát ilyen ízig-vérig székely megfogalmazásban még biztosan nem hallottunk a táncról, a diszkózásról.
Hazug Pista bácsi mesél…
Székelyföld egyik legnagyobb attrakciója, látványossága nem más, mint a kárpáti barnamedve, amelynek legnagyobb létszámú populációja Hargita és Kovászna megyékben él. Az ott lakó embereknek lépten-nyomon összefonódik az élete a medvékkel. Egy forgatás alkalmával ismerkedtünk meg a kedves „Hazug” Pista bácsival, akinek tisztességes neve Köllő István volt. Pista bácsi olyan csodásan tudta fonni a szavakat és történeteket, hogy még a híres mesemondó, Berecz András is hozzá járt tanulni. Sokat büszkélkedett azzal, hogy ő vezette a régi idők nagy embereit medvevadászatokon a vadra. Persze ilyenkor aztán előbb-utóbb előkerült a szokásos kérdés: „Pista bácsi, oszt mit kell csinálni, ha jön a medve?” Az öreg egyszer így felelt: „Kicsi barátom, ha jön a medve, várd meg, amíg olyan közel jön, hogy már belátsz a szájába, akkor kapd el a nyelvét és annál fogva egy gyors mozdulattal fordítsd ki az egész medvét, aki ettől megzavarodik és elindul a másik irányba!
De volt Pista bácsinak vaddisznós története is. Mosolyogva mesélte, hogy egyszer libasorban haladó vaddisznókra lett figyelmes az erdőben. Látta ám, hogy az utolsó vaddisznó az előtte haladónak a farkát tartja a szájában. Rögtön rájött arra, hogy szegény sereghajtó állat vak és társa így vezeti őt. No, több sem kellett Pista bácsinak, odaszaladt, levágta a vaddisznó farkát, és annál fogva hazavezette a vak állatot, aki mindebből semmit sem vett észre.
Találkozás Lekvárral
Saját medvekaland is megesett Attilával, mégpedig éppen a „Lekvár” című film forgatásán, ahol hogy, hogy nem egyszer csak szemtől-szembe került magával a címszereplővel. Lekvár akkor hároméves, száztíz kiló körüli, fiatal medve volt, ám elképesztően veszélyes karmokkal rendelkezett. Attila már a menekülési terven gondolkodott, illetve azon, hogy előbb a medve felé dobja majd a kezében tartott kameraállványt és aztán a patakon keresztül próbál elrohanni. A mackó azonban úgy látszik, hogy csak ismerkedni akart, mert érdeklődve, akárcsak egy nagy kutya odacammogott Attilához, körbeszaglászta a lábát, aztán csendben odébbállt.
Ebből a kis sztoriból is kiderül, hogy a medve nem az a vérengző vadállat, amint azt sokan megpróbálják elhitetni velünk, és ha az ember normálisan közelít hozzá, akkor ő sem bánt senkit csak úgy, ok nélkül.
Végi József
a Muravidéki Magyar Rádió felelős szerkesztője
Bemutatkozás:
„Lendván lakom, Muravidékről érkeztem, ez Szlovénia északkeleti csücske, ahol igen sok magyar él. Húsz éve vagyok a Muravidéki Magyar Rádiófelelős szerkesztője, és kollégáimmal együtt azon dolgozunk, hogy egy minél szélesebb réteg számára élvezhető műsorkínálatot készítsünk. A végzettségemet tekintve magyartanár vagyok, az ELTÉ-n végeztem, de már ’89-től rádióztam, így úgy alakult az életem, hogy tanárként végül egy percet sem dolgoztam. Először bemondó lettem a rádiónál, majd innen kiindulva jártam végig a szokásos és szükséges lépcsőfokokat.”
Anyai dicséret
2004-ben nyílt meg az új stúdiónk. A rádiózás elsőszámú aranyszabálya, hogy mobiltelefont még lehalkított állapotban sem viszünk oda be, hiszen az így is bezavarhat az adásba. Nos, ezt a nagy izgalmak közepette éppen én mulasztottam el betartani. A stúdióavató beszélgetés közepén jártunk, mikor hat óra tíz perckor megszólalt a mobiltelefonom – élő adásban. Azonnal bocsánatot kértem a kedves hallgatóktól és a telefonra pillantva láttam, hogy édesanyám keres. Kicsit később aztán visszahívtam és ő örömmel közölte velem, hogy csak azért keresett, mert éppen minket hallgat és, hogy büszke arra, hogy milyen jó kis műsort csinálunk…
Akkor most hol is vagy valójában?
Keresztapám sosem értette meg igazán azt, hogy a rádiózásban van élő adás és vannak műsorok, amik felvételről mennek. Nem is igazán tudtam neki elmagyarázni, hogy vannak bizonyos hangrögzítési technikák, amikkel fel tudjuk venni a zenét vagy a beszélgetéseket, hogy aztán későbbi időpontokban újra lejátsszuk, akár többször is. Megtörtént párszor, hogy amikor otthon voltunk és a rádióban éppen valamelyik műsorom ment, ő gyanakodva rám nézett és megkérdezte: „Figyelj Józsi! Hogy van az, hogy Te itt vagy és közben mégis a rádióban beszélsz?”
Tizenhét percből két perc
’97 környékén, fiatal riporterként kaptam a feladatot, hogy egy bicikliút átadása kapcsán készítsek interjút az átadási ünnepségre érkező államtitkárral. Meg is érkeztem, sikerült is leülni a riportalannyal, aki elkezdett beszélni. 17 percen át mondta a magáét úgy, hogy gyakorlatilag nem lehetett közbekérdezni, vagy megszakítani a monológot. Nekem összesen másfél percnyi anyag kellett volna, úgyhogy már bőven túlteljesítettük az előirányzott mennyiséget. Ekkor vettem észre, hogy nem forog a magnó, így egy szó sincs felvéve mindabból, ami eddig elhangzott. Kétségbeesetten mérlegeltem a lehetőségeket: ha riport nélkül megyek haza, a szerkesztőmtől kapok letolást, ha az államtitkárnak mondom meg, hogy eddig feleslegesen beszélt, akkor ő fog kitérni a hitéből – jogosan. Végül mégis ez utóbbit választottam. Bevallottam, hogy mi a helyzet és megkértem: röviden foglalja össze, amit eddig mondott. Az államtitkár nyelt egyet, majd profi módon, két percben tökéletesen elmondta a lényeget, amely így gyakorlatilag vágás nélkül mehetett adásba.
Radványi Péter, Madarász Endre – Hotel Silvanus****
