I.KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYAR MÉDIATALÁLKOZÓ :: Hotel Silvanus Visegrád -

Garantáltan a legjobb ár!

I.KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYAR MÉDIATALÁLKOZÓ

HOTEL SILVANUS****, VISEGRÁD

2019. június 12-14.

„ A MAGYAR NYELVŰ HÍRADÁS EGYBEN KÖZÖSSÉGÉPÍTÉS IS”

Interjú Dr. Kiss Róbert Richárddal


2019. június 12 és 14 között került megrendezésre a Hotel Silvanusban az I. Kárpát-medencei Magyar Médiatalálkozó. Az előadások szünetében ültünk le beszélgetni Dr. Kiss Róbert Richarddal.

- Számtalan nagysikerű turisztikai és nyelvészeti témájú könyv szerzőjeként, rádiós, televíziós műsorvezetőként, egyetemi oktatóként, kommunikációs szakemberként lehet Veled találkozni a médiában nap mint nap. Ezen a rendezvényen most milyen minőségedben vagy jelen? Kérlek, mesélj erről és persze magadról is egy kicsit!

- Az Első Kárpát-medencei Magyar Médiatalálkozón vagyunk itt a Hotel Silvanusban és azt gondolom, hogy valóban fantasztikus kezdeményezés és nagyszerű ötlet, hogy a Kárpát-medence magyar nyelven író, szerkesztő, dolgozó újságírói összegyűljenek, és egyrészt megismerjék egymást, másrészt tapasztalatot cseréljenek, érdekes előadásokat hallgathassanak meg. Azért is kiváló ez az összejövetel, mert egy felvidéki újságíró nyilván ritkán találkozik egy erdélyivel, egy kárpátaljai egy vajdaságival és még sorolhatnám. Itt és most minderre sor kerül és kiderül az is, hogy kinek milyen izgalmas történet van a tarsolyában. Mindeközben és ezzel párhuzamosan pedig zajlik egy verseny is, hiszen lehetett pályázni írott sajtó, rádió és tévé kategóriában és a szervezők bizony igen komoly díjakat ajánlottak fel a nyertes pályaművek alkotói számára. A rádiós és televíziós alkotások esetében magam is zsűrizhettem, így saját tapasztalatból mondhatom el, hogy mennyire értékes és nívós pályamunkák érkeztek. Összefoglalva azt gondolom, hogy nagy dolog ennyi embert egy helyen látni egy ilyen fontos szakmából.

- Az „ennyi ember” mennyi embert jelent?

- Majdnem kétszáz magyar újságíró gyűlt itt össze a legkülönbözőbb helyekről, öt-tízezer embert elérő kisrádiók munkatársaitól egészen a nagy, országos televíziókig, hiszen például Szlovéniában a magyar nyelvű adás a szlovén televízió adásidejében kerül sugárzásra, így egy teljes ország láthatja és hallhatja.

- Számodra mi az, ami különösen izgalmas ezen a találkozón?

- Egyértelműen az a sok érdekesebbnél érdekesebb történet és sztori, amit a kollégáktól hallhatok az előadásokon, a kerekasztal-megbeszéléseken, vagy akár reggeli, ebéd, vacsora alatt, a magánbeszélgetések alkalmával. Az erdélyi medvetámadástól az ukrán határon történt különös eseményekig számtalan dologról értesültem.

- Megosztanál velünk egy pár izgalmasabb történetet?

- Hogyne, szívesen! Rögtön a legelejére kívánkozik az az eset, mikor egyik kedves kollégánk majdnem beleesett a Niagara vízesésbe forgatás közben. Ugyan a helyszínen majdnem mindenhol vannak kerítések, rácsok, de úgy látszik, neki éppen sikerült találnia egy veszélyes helyet, ahol bizony – mint később kiderült – csak egy hajszál választotta el a balesettől. Megvallom őszintén, hogy saját utazásaim alatt is láttam hasonlót, például, amikor a Grand Kanyonban egy ázsiai lány a szakadék közvetlen peremén felugrott, hogy jó képet lehessen róla készíteni. Mivel azonban nem volt megelégedve az eredménnyel, újra és újra megismételte ezt a hajmeresztő mutatványt. Milliméterek választották el attól, hogy lezuhanjon.

- Mit meg nem tesznek az emberek azért, hogy elkészítsék életük képét, ugye?

- Hát ez majdnem a halála képe lett, amit valószínűleg csak az utolsószelfi.com-ra lehetett volna feltölteni…

- Egy jó újságíró nem pont ugyanezt csinálja? Mármint mindent megtesz egy jól sikerült felvételért, nem?

- Azért ez így erős túlzás, hiszen ha ilyen veszélyeket vállalnának munkájuk során nap mint nap, akkor szép lassan elfogynának az újságírók. Érdemes megkülönböztetni egymástól a vakmerőséget és a butaságot. Nekünk nem hírré kell válnunk, hanem tudósítanunk kell az embereket a hírekről, eseményekről, ez pedig óriási különbség. Ha például megtudjuk, hogy itt, Visegrád mellett szabadon él egy kisebb kengurucsorda, akkor elmegyünk, megkeressük őket, dokumentáljuk, amit látunk és elmondjuk az embereknek. De nem mi magunk rángatunk oda kengurukat azért, hogy elmondhassuk: Visegrád mellett kenguruk élnek.

- Richárd, mi a tapasztalatod, létrejönnek itt a találkozón olyan új ismeretségek, spontán találkozások, beszélgetések, amik aztán a szakmát is előrébb viszik?

- Feltétlenül. Rengeteg ilyenre került sor már eddig is – és a rendezvénynek még koránt sincs vége. Szakmai tapasztalatok, fogások, trükkök „cserélnek gazdát”, és ez különösen érdekes abban a korban, amikor gyakorlatilag már egy okostelefonnal is lehet olyan minőségű kép- és hanganyagot rögzíteni, ami aztán már mehet is adásba. Elképesztő sebességgel változik a világ, fejlődik a technika, és ezért valóban fontos, hogy az ezzel dolgozó szakemberek időről-időre tapasztalatot cseréljenek, és ezzel segítsék egymás munkáját.

- Ma már mindenki „kvázi újságíró”, hiszen képeket, szövegeket posztolunk, és részben a közösségi médiában éljük az életünket.

- Ez így van, de azért ez a fajta jelenlét és az újságírás nem egy és ugyanaz. A modern insta-celebek csak önmagukat építik, ellentétben az újságíróval, aki a háttérben marad és a köz tájékoztatásán dolgozik úgy, hogy az ő számára a hír, a híradás az első. A határon túli magyar újságírók esetében a felelősség még nagyobb, hiszen itt a magyar nyelvű híradás egyben a közösségépítés eszköze is.

- Hangzott el valami érdekes a találkozón a kisebbségi léttel és a kisebbségi médiával kapcsolatban?

- Rengeteg. Ezen emberek számára minden nap akad egy-egy érdekes történet, amiről hírt kell adni. A találkozó legfontosabb hozadéka azonban kétségtelenül a találkozásokban rejlik és a közös élményekben. Abban, hogy a résztvevők együtt vannak. Együtt próbálhatják ki a szálloda szolgáltatásait, együtt kóstolhatják meg a remek étkeket, együtt csodálhatják meg a lélegzetelállító panorámát.

- Ha már szóba került a szálloda: kaptatok visszajelzéseket a résztvevőktől a helyszínre vonatkozóan? Hogy érzik magukat? Meg vannak elégedve?

- Igen, az ételek és a panoráma mindenkit elvarázsolt, de mégis a személyzet kedvességét és készségességét emelném ki, amit nagyon sokan említettek. Nincs lehetetlen kérés, mindent megoldanak a kollégák.

- Köszönjük szépen, nagyon örülünk a pozitív visszajelzéseknek. Cserében hadd kérdezzünk még valamit! Több évtizedes rádiós újságírói munkád kapcsán van-e valami olyan emlékezetes történeted, ami átível a határokon és mégis kapcsolatos velünk, magyarokkal?

- Nagyon sok és rendkívül komoly ilyen tárgyú élményem volt. Mikor az első egyetememet végeztem, Romániában még dúlt a Ceausescu-korszak. Azidőtájt sokszor mentünk Erdélybe, vittük a kolbászt, a szalámit, amit aztán el is kapkodtak pillanatok alatt, hiszen írd és mondd: a családoknak komoly gondot jelentett akkoriban a legalapvetőbb élelmiszerek beszerzése. Ez nagyon mély és felemelő élmény volt. Mint ahogy az is, amikor én éppen vizsgára készülve a Széchényi Könyvtárban üldögéltem és a hangosbemondó hirtelen közölte velünk, hogy Romániában kitört a forradalom. Az azt követő években aztán többször is eljutottam Kolozsvárra előadást tartani, ami minden alkalommal óriási élmény volt számomra. Azóta hiszek az összetartozás erejében, megtartó erejében és fontosságában.

De visszakanyarodva a kérdésedhez: sok helyen jártam a világban, ahol magyarok élnek. Ausztráliában találkoztam honfitársainkkal, akik Sydney-ben éttermet üzemeltetnek. Jól ment az üzlet, de hiányzott nekik a magyar közösség. Hawaii-n, Waikiki Beach-en van egy szálloda, aminek egy japán biztosítótársaság a tulajdonosa. Itt az egyik szállodamenedzserrel magyar nyelven sikerült beszélgetnem. Kiderült, hogy a szülei még 1942-ben mentek ki Londonba, ő ott is született, majd ezt követően kerültek Hawaii-ra. De Maui szigetén, ahol fehér homok és víz fölé hajló pálmafák bűvölik el az utazót, nos, itt a helyi autókölcsönző üzemeltetőjéről is kiderült, hogy magyar. Két éve Ugandában jártam, ahol meglepve tapasztaltam, hogy magyar érdekeltségű pálinkafőzde van az országban. Mintafarmot is üzemeltetnek és az itt megtermelt gyümölcsökből készítik a pálinkát. Thaiföldön is lépten-nyomon magyarba botlik az ember, komoly magyar kolónia él ott. Állítólag magyar maffia is tevékenykedik a környéken, ami nem igazán jó hír, még ha érdekes is – az ember inkább szégyenkezik miatta. Az ELTÉ-n oktatok kommunikációt már igen régen, és a tanítványaim az elképzelhető legváltozatosabb életpályákat futották be. Van, aki vezérigazgató lett itt Magyarországon, és van olyan is, akivel Londonban, egy híd mellett futottam össze, amikor is éppen ő volt Shrek, az ogre, aki szórakoztatta a gyerekeket, és pár fillérért közös fotót lehetett vele készíteni. Ez az illető így is jól érezte magát, sőt, nyugodtan mondhatom, boldog volt. És ez a lényeg. Mert csak az számít, hogy az ember hogy és hol találja meg a boldogságát önmagával és a családjával. Minden egyéb másodlagos.

(Radványi Péter, Madarász Endre – Hotel Silvanus****)